Önéletrajz 2. - Általános iskola

Na, jól el is felejtettem a blogot pár napra, de akkor folytassuk.

Mit kell rólam tudni?

Az én gyerekkorom nem egy olyan valami, amire szívesen emlékszem. Már gyakorlatilag le is zártam magamban, mint egy tehetetlen és ideiglenes állapot.

Nem voltunk szegények, fizikai hiányban sosem volt részem.
Gyerekkorom a csalódásokról, hátbaszúrásokról és megtörésekről szólt.
Apám egy stresszes ember volt, aki a napi gőzt a családján eresztette ki. Nem ivott, de ennek ellenére rendszeresen el lettem verve kőkeményen mindenféle apró dologért is.

Egyszer körülbelül 10 évesen, rossz kisfiú módjára, eltapostam pár ibolyát, amik annyira tetszettek hugomnak. Apám elrángatott onnan egy húsz méterrel odébb, majd a földre terített és elkezdett alaposan rúgdosni. Lehet, hogy az ibolyák is valami ilyesfélét érezhettek, de szerintem ez az ő részéről megbocsáthatatlan viselkedés a saját gyerekével szemben.
És még nagyon sok ilyen esetet mesélhetnék, de ebből ízelítőnek ennyi elég. Nagyon sűrűn ez várt rám, amikor hazaérkeztem az iskolából.

Az iskolában különcködő voltam mindig is. Én voltam az a tipikus szerencsétlen, akit valami rejtélyes oknál fogva mindenkinek csesztetnie kellett és ki voltam állandóan közösítve. Nem egyszer volt, hogy megbíztam valakiben, elmondtam neki a gondolataimat vagy csak érzéseimet és másnap az egész osztály körbeállt és kigúnyoltak. Például egyszer azért is, mert "Vak az anyád".
Olyan is volt, hogy körbeálltak valamiért és elkezdtek kövekkel dobálni.
Most általános iskola alsó és felső tagozatáról beszélünk. Lehet, hogy így utólag ez nem tűnik nagy dolognak, de annyi ilyet kaptam és annyi bántást, hogy én abban a korban teljesen megtörtem lelkileg, rengeteget sírtam.

Szóval az iskola erről szólt, az otthon, ami pedig arra lenne jó, hogy az ember biztonságban érezze magát, pedig az agresszív apámról szólt. Mondanom sem kell, hogy nagyon hamar zárkózott személy lettem és nem mondtam inkább semmit senkinek magamról. Nem volt értelme és minden egyes alkalommal csak magammal szúrtam volna ki, ha igen.

Aztán egy idő után elkezdtem utálni mindenkit, nem találtam a helyem és nem is akartam. Elfogadtam, hogy ez van és nagyon hamar meg is barátkoztam a helyzettel. Magányos farkas vagyok és megtanulok egyedül boldognak lenni. Ez sikerült is.
Ezután elég hamar talpraálltam és hát... úgy tűnik örököltem apámtól az aggresszivitásából, mert kegyetlenül elvertem azokat, akik onnantól kezdve gúnyolódtak. Noha megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint az apám és nem fogok bántani senkit sem indulatból, de amikor már zsinórban harmadik napja gúnyolódik egy nálad fejjel kisebb, felsőbbrendűen vigyorgó gyerek, akkor azért el tud pattanni a húr.
Példa: volt egy szerelmeslevél hatodik osztály körül, amit nem tudom kitől kaptam, de becéztek is benne "Mackó"-nak. Én hülye ezt el is mondtam egyik osztálytársamnak, hogy szerinte ki lehetett az, aki ilyet írt nekem és ő is látta a levelet. Ezután kezdett el egy másik osztálytársam napokon át megállás nélkül, percenként harminc mackózással az agyamra menni.
Teljesen mindegy hova mentem és mit csináltam, jött utánam és élvezte, hogy megalázhat vele.
Ekkor pattant el a húr és kigáncsoltam a gyereket és miközben esett el én megragadtam és felemeltem majd belehajítottam az iskola fél méter mély betonöntésű vízelvezető gödrébe. Azután már nem igazán volt kedve tovább piszkálódni.
Egy másik eset pedig az, hogy ismételten édesanyámnak a vakságával kezdtek el gúnyolódni még mindig ezekben az éveimben. Én nagyon szerettem az anyámat és a mai napig ő az egyetlen igazi szülőm. Mondanom sem kell, hogy elpattant a húr és egymagam verekedtem és terítettem le hét másik fiú osztálytársamat. Úgy tűnik, hogy igaz a mondás, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap.

Volt még jópár ilyen verekedésem az általános iskola folyamán, nagy részükre már nem is emlékszem, de az utolsó évekre már sikerült kiharcolnom magamnak ezzel egy tekintély félét. Egy-két barátom volt, akik szintén a gyerek-társadalom által kirekesztett lelkek voltak. Velük találkozgattam és kaptam meg azt a minimális egészséges szocializálódást, amiről az általános iskolának többek között nagy részben szólnia kéne.

Másik fontos része az általános iskolás éveimnek pedig a vallás és keresztény táborok, amikre kötelező jelleggel kellett eljárnom és őszintén szólva nem is voltak olyan rosszak, az iskolához képest mindenképp jobb volt. Bár ott is volt nagyon sok szemét gyerek, akik élvezték, hogy gúnyolódhatnak, viszont őket sokkal könnyebb volt elkerülni és ott nem is került sor fizikai konfliktusra egyszer sem.
Bár nekem a vallás hit része nem igazán ment... A mikulás meséből is nagyon hamar kinőttem, mert egyszerűen minden arra mutatott, hogy nem is létezik stb..
De a vallás kötelező volt és gyerekként nem is igazán foglalkoztam ezzel, csak mentem és csináltam. Tényként kezeltem, hogy Isten és a Sátán léteznek és meg kell felelni bizonyos elvárásoknak, hogy üdvözüljön az ember lelke.

Önéletrajz 1. rész - Korai szakasz & család

Ha már elkezdtem ezt az egész cuccot, akkor talán illene írni egy kicsit arról, hogy ki vagyok és mi fán teremtem.

1993-ban születtem, Június 16-án egy szép (gondolom az volt) délután Budapesten egy kórházban.
Öregem, már most nem bírom ki röhögés nélkül, mert inkább írtam volna azt poénból, hogy Budapesten egy híd alatt születtem.
Na de mindegy, ott és akkor egy KÓRHÁZBAN küzdött édesanyám a világra, elvileg én voltam a legegyszerűbb menet és nem is sírtam sokat, ellentétben két lánytestvéremmel.

Pécelen nevelkedtem egy elég nagy családban.
Na ezt egy külön kihívás lesz értelmesen felvázolni.
Szóval Pécelen egy baromi nagy házban éltünk, amiben több lakás is van.

Mi a 2. emeleten éltünk 5-en egy lakásban: anyu, apa, nővérem, én, húgom, velünk szemben ugyanezen a szinten Tibor nagybátyámék éltek, akkor ők is szintén ugyanezen felállásban voltak (később született +1 lány).

Egyel alattunk egy másik nagybátyám, Géza, élt ott és most is tök egyedül, nagyjából vele szemben pedig anyám részéről a nagyszüleim élnek.

Ennek a háznak van padlása is, felettünk teljesen üres a velünk szemben lakó nagybátyámék viszont kiépítették azt a részt és most már valami random házaspár bérlik.

A ház mellett van még egy kisebb ház, ahol nagynéném és a fia laknak, Jutka és Dávid. Ez eleinte viszonylag kicsi házikó volt, de azóta hozzátettek egy elég szép nagy nappali részt. Szerintem két ember számára tökéletes.

Akkor a családtagokról:

Először inkább a családomról mesélnék, mielőtt a saját életembe mennék bele. Úgy is az lesz a legrészletesebb.
Talán a legfontosabb így a tagok egyenkénti elemzése előtt, hogy az egész családom eléggé mélyen vallásosak, pontosan pünkösdi keresztények.

Édesanyám ahogy tudom mindig is itt élt Pécelen a szüleivel. Egy zárkózott, izgulós lány volt, az angol "socially awkward" kifejezés illene a legjobban rá, ami lényegében annyi, hogy félénk/stresszel és ezért hajlamos új emberek között és új helyzetekben ügyetlenkedni meg inkább háttérbe húzódni. Ezt a jellemvonást a mai napig meg lehet figyelni rajta. Például, amikor vendégek jönnek, akkor nagyon fel tudja pörgeni magát és látszik rajta, hogy stresszel, hogy minden tökéletes legyen.

Ő sajnos vak, de nem olyan vak, hogy rögtön úgy is született.
Azt hiszem akörül veszíthette el a látását, amikor az én koromban volt. (22 év)
Egy vele született idegi alapú szembetegsége van, amivel szépen és fokozatosan elveszítette a látását.
Sosem látott tökéletesen, kellett neki sokáig szemüveg vagy nagyító. De ezt nem is merte sokszor megmondani, mert szégyellte. Pl.: iskolában sem a tanárnak és ezért rengetegszer lemaradt az anyaggal, karót kapott vagy konkrétan beszólt neki a tanár.
Ő inkább ezeket tűrte, ahelyett, hogy valamilyen papírral igazolta volna, hogy hátrányos helyzetű. Ez mondjuk nem az ő hibája, egy tinédzser nem gondol ezekre, szüleinek kellett volna valami hivatalosat tenni.
Fontos tudni, hogy anyám apja nagyon sokat tett azért, hogy lefektesse a péceli pünkösdi felekezet alapjait és az a felekezet szerves része volt anyám, az ő testvérei és később a mi életünkben is.
Ott szereztek barátokat, ott jártak közösségbe meg hasonlók. A közös érdeklődés az a vallásban meg volt azt hiszem.

Anyum már 19 éves korában házasodott egy dudari, szintén keresztény, sráccal, akit Zolinak hívtak.
Boldogok voltak meg minden, élték életüket és építették azt az emeleti lakást, amiben én is nevelkedtem.
Született nekik egy gyerekük lányuk, Edina, ő az én féltestvér-nővérem.
Ugyanis történt, hogy ez a Zoli elég tragikus módon elhunyt. Egy tiszai nyaraláson voltak, csónakoztak a nagy melegben és Zoltán úgy döntött, hogy megnézi milyen hideg a víz.
Nem mosakodott meg előtte és feltételezem szívrohamot kapott és elmerült. Erről ennyi elég is.
Nővérem 4 éves volt akkor, de anyám érthető teljes módon meg volt törve. Nem igazán foglalkozott Edinával az elkövetkezendő években, inkább nagyszüleimre maradt a feladat.

Évekkel később volt egy rádiós-levelezős társkereső, ahol anyum szerencsét próbált. Azt hiszem úgy volt, hogy be kellett küldeni nagy vonalakban, hogy ki is vagy. Így ismerkedett össze Sándorral, akivel később összejöttek, felköltözött ide Pécelre és így lettem én és húgom.
Azóta is házasok és eléggé nagy problémákon átlépve már egész jól meg vannak.

Azóta anyum próbált már dolgozni, másfél éven keresztül járt be Pestre dolgozni. Ilyen vakoknak és egyéb leszázalékolt emberek által végezhető munkája volt. Alkatrész összeszerelés stb.
Ezalatt a másfél év alatt minden reggel én is keltem ám reggel 3:40-kor és bekísértem őt a Keletibe vagy egészen a munkahelyéig, ami kb. egy negyedórás séta volt a Keletitől. Majd hazautaztam, hogy készüljek az iskolába. Így utólag nézve nem volt egyszerű, de akkoriban úgy tűnt elég simán bírom és a pozitív oldalát néztem: segítek édesanyámnak + egyedül visszautazhatok és hallgathatok zenét, miközben egyedül sétálok a hajnali sötétségben és gondolkodhatok vagy csak élvezhetem az egész életérzést.
Ezt a munkát viszont abbahagyta, mert tönkre ment a cég vagy valami ilyesmi.
Jelenleg egy ilyen bedolgozós munkája van, amit otthonról csinál.

Ő most el van, de kicsit magányos és ezt meg is mondta többször.

Apám: egy falusi gyerek, Tiszaroff egészen pontosan a falu neve, ahol nevelkedett. Ő is megjárt mindenfélét. Az ő anyja műtétre ment (ha jól emlékszem) és a lánytestvérére bízta az akkor 2 éves apámat, akit belöktek egy árvaházba, mert hogy "folyton sírt a gyerek".
Nem tudom pontosan mikor, de kikerült onnan, amikor az anyja rájött testvére tettére.
Tudni kell, hogy apám nem is ismerte sosem vérszerinti apját, helyette egy Imre nevű férfi nevelte őt már egészen kisgyerek kora óta. Mindig is mondta, hogy neki ő volt az igazi apja és ez teljes mértékben érthető is. (Nem akarta sosem megkeresni a vérszerinti apját, nem kíváncsi rá)

Ezen kívül apámról nem tudok olyan részletekbe menően beszélni, mint anyámról.
Ő mindig keményen dolgozott és ezt sokat is hangoztatta. Továbbá még azokat is, hogy neki milyen kevés játékai voltak és neki felelősségei voltak szinte mindig stb.. Kemény volt a falusi élet.
Villanyszerelőnek tanult, az is a munkája a mai napig. Barátai nem hinném, hogy nagyon lettek volna gyerek és fiatalkora során, hiszen egyetlen egyet se mutatott be vagy mesélt róla nekünk az életünk folyamán.

Nővérem: igaz, hogy csak féltestvérem, de ennek a ténynek mi sosem adtunk figyelmet. Teljes értékű testvérek voltunk mindhárman. Semmilyen veszekedésben nem jött elő bántásképp, hogy ő nem ide tartozna, mert csak féltestvér vagy hasonló.
Ő is egy eléggé visszahúzódó egyén, aki inkább egymagában elvan. Kevés, de igaz barátai vannak, akikkel gyerekkora óta jól el van.
Jelenleg most fog doktorálni, mint élelmiszer mérnök. Valami penészgomba témával foglalkozik leginkább, amik az ételeinkben is jelen vannak.

Jelenleg saját lakásában él, amit az összespórolt Fundamenta lakástakarék + hitelből vásárolt.

Húgom: , másnéven a kiskedvenc. Ő volt a tipikus legkisebb gyerek sztereotípia. Neki mindent lehetett, amit nekünk korábban nem és mindig ő volt az aranyos stb. Az, hogy ő általában nagyobb figyelmet kapott engem nem zavart, viszont az igen, hogy olyan dolgokat úszott meg, amiket én és nővérem biztosan nem.
Egyébként nem volt vele semmi gond és aranyos kistestvér volt.
Viszont mára már 18. évét tölti és eléggé elkanászodott. Tipikus Facebook-on élő ember lett, aki minden evését és mozzanatát kiposztolja. Mondanom sem kell, hogy körülzsongják a pasik és ő ezt a figyelmet élvezi és gyakorlatilag játszik velük.
Én inkább rosszul vagyok az ilyen magatartástól.

Ő jelenleg tanul, jövőre fog érettségizni. Nehezen tanul szegény, Postaforgalmi szakiskolába jár Rákoskeresztúr központja fele.


Többi családtagomról talán máskor. De velük nem ápolok szoros kapcsolatot és nem is igazán részesei az életemnek. Őszintén szólva, nem igazán érdekel, hogy mi van velük és azt hiszem ez fordítva is igaz, hiszen az év egyik napján se keresnek meg csak úgy, hogy "mi van veled?".

Start

Hát üdvözöllek, látogató.

Leszögezem, hogy sosem írtam blogot, naplót is azt hiszem 8 évesen vezettem egy kisméretű füzetben kb. 4-5 oldal erejéig.

Azért kezdtem blogot írni, mert...? Nem is igazán tudom magam sem. Félig magamnak kezdtem el, félig meg azzal a szándékkal, hogy talán találok rokon lelkeket vagy valakit, aki megmondja, hogy mekkora öntelt kókler vagyok.
Őszintén megmondom, hogy kétlem, hogy bárkit is érdekelne, hogy miket körmölök ide, viszont úgy vélem nagyon jó, ha később majd szembesülhetek a saját gondolataimmal.

Továbbá valami olyasmit is olvastam, hogy jót tesz, ha az ember időnként kiadja magából az érzelmeit.
Nem tudom, hogy ez nálam hogy fog működni, de majd kiderül.

Már most elment a kedvem ettől az egésztől, de a fenébe is, kényszeríteni fogom magam, hogy minden nap legalább egy picit próbáljak ide izzadni.