Önéletrajz 2. - Általános iskola

Na, jól el is felejtettem a blogot pár napra, de akkor folytassuk.

Mit kell rólam tudni?

Az én gyerekkorom nem egy olyan valami, amire szívesen emlékszem. Már gyakorlatilag le is zártam magamban, mint egy tehetetlen és ideiglenes állapot.

Nem voltunk szegények, fizikai hiányban sosem volt részem.
Gyerekkorom a csalódásokról, hátbaszúrásokról és megtörésekről szólt.
Apám egy stresszes ember volt, aki a napi gőzt a családján eresztette ki. Nem ivott, de ennek ellenére rendszeresen el lettem verve kőkeményen mindenféle apró dologért is.

Egyszer körülbelül 10 évesen, rossz kisfiú módjára, eltapostam pár ibolyát, amik annyira tetszettek hugomnak. Apám elrángatott onnan egy húsz méterrel odébb, majd a földre terített és elkezdett alaposan rúgdosni. Lehet, hogy az ibolyák is valami ilyesfélét érezhettek, de szerintem ez az ő részéről megbocsáthatatlan viselkedés a saját gyerekével szemben.
És még nagyon sok ilyen esetet mesélhetnék, de ebből ízelítőnek ennyi elég. Nagyon sűrűn ez várt rám, amikor hazaérkeztem az iskolából.

Az iskolában különcködő voltam mindig is. Én voltam az a tipikus szerencsétlen, akit valami rejtélyes oknál fogva mindenkinek csesztetnie kellett és ki voltam állandóan közösítve. Nem egyszer volt, hogy megbíztam valakiben, elmondtam neki a gondolataimat vagy csak érzéseimet és másnap az egész osztály körbeállt és kigúnyoltak. Például egyszer azért is, mert "Vak az anyád".
Olyan is volt, hogy körbeálltak valamiért és elkezdtek kövekkel dobálni.
Most általános iskola alsó és felső tagozatáról beszélünk. Lehet, hogy így utólag ez nem tűnik nagy dolognak, de annyi ilyet kaptam és annyi bántást, hogy én abban a korban teljesen megtörtem lelkileg, rengeteget sírtam.

Szóval az iskola erről szólt, az otthon, ami pedig arra lenne jó, hogy az ember biztonságban érezze magát, pedig az agresszív apámról szólt. Mondanom sem kell, hogy nagyon hamar zárkózott személy lettem és nem mondtam inkább semmit senkinek magamról. Nem volt értelme és minden egyes alkalommal csak magammal szúrtam volna ki, ha igen.

Aztán egy idő után elkezdtem utálni mindenkit, nem találtam a helyem és nem is akartam. Elfogadtam, hogy ez van és nagyon hamar meg is barátkoztam a helyzettel. Magányos farkas vagyok és megtanulok egyedül boldognak lenni. Ez sikerült is.
Ezután elég hamar talpraálltam és hát... úgy tűnik örököltem apámtól az aggresszivitásából, mert kegyetlenül elvertem azokat, akik onnantól kezdve gúnyolódtak. Noha megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint az apám és nem fogok bántani senkit sem indulatból, de amikor már zsinórban harmadik napja gúnyolódik egy nálad fejjel kisebb, felsőbbrendűen vigyorgó gyerek, akkor azért el tud pattanni a húr.
Példa: volt egy szerelmeslevél hatodik osztály körül, amit nem tudom kitől kaptam, de becéztek is benne "Mackó"-nak. Én hülye ezt el is mondtam egyik osztálytársamnak, hogy szerinte ki lehetett az, aki ilyet írt nekem és ő is látta a levelet. Ezután kezdett el egy másik osztálytársam napokon át megállás nélkül, percenként harminc mackózással az agyamra menni.
Teljesen mindegy hova mentem és mit csináltam, jött utánam és élvezte, hogy megalázhat vele.
Ekkor pattant el a húr és kigáncsoltam a gyereket és miközben esett el én megragadtam és felemeltem majd belehajítottam az iskola fél méter mély betonöntésű vízelvezető gödrébe. Azután már nem igazán volt kedve tovább piszkálódni.
Egy másik eset pedig az, hogy ismételten édesanyámnak a vakságával kezdtek el gúnyolódni még mindig ezekben az éveimben. Én nagyon szerettem az anyámat és a mai napig ő az egyetlen igazi szülőm. Mondanom sem kell, hogy elpattant a húr és egymagam verekedtem és terítettem le hét másik fiú osztálytársamat. Úgy tűnik, hogy igaz a mondás, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap.

Volt még jópár ilyen verekedésem az általános iskola folyamán, nagy részükre már nem is emlékszem, de az utolsó évekre már sikerült kiharcolnom magamnak ezzel egy tekintély félét. Egy-két barátom volt, akik szintén a gyerek-társadalom által kirekesztett lelkek voltak. Velük találkozgattam és kaptam meg azt a minimális egészséges szocializálódást, amiről az általános iskolának többek között nagy részben szólnia kéne.

Másik fontos része az általános iskolás éveimnek pedig a vallás és keresztény táborok, amikre kötelező jelleggel kellett eljárnom és őszintén szólva nem is voltak olyan rosszak, az iskolához képest mindenképp jobb volt. Bár ott is volt nagyon sok szemét gyerek, akik élvezték, hogy gúnyolódhatnak, viszont őket sokkal könnyebb volt elkerülni és ott nem is került sor fizikai konfliktusra egyszer sem.
Bár nekem a vallás hit része nem igazán ment... A mikulás meséből is nagyon hamar kinőttem, mert egyszerűen minden arra mutatott, hogy nem is létezik stb..
De a vallás kötelező volt és gyerekként nem is igazán foglalkoztam ezzel, csak mentem és csináltam. Tényként kezeltem, hogy Isten és a Sátán léteznek és meg kell felelni bizonyos elvárásoknak, hogy üdvözüljön az ember lelke.